A fotózás veszélyes!
Megvan az a pillanat, amikor először láttál, hallottál vagy próbáltál ki valamit és már akkor tudtad, hogy egész életedben ezzel szeretnél foglalkozni?
Ja, nekem sincs.
Amikor az ember elkezd fotózni, úgy gondolja, hogy ez felettébb jó móka, így folytatja. Beleássa magát, videókat néz, olvas, emberekkel beszélget és tanul. Lefotóz mindent, hegyet, folyót, mezőt...
Majd egészen addig eszkalálódik a folyamat, hogy a végén más emberek legkedvesebb pillanatait igyekszik megörökíteni.
Szépen megy is minden a maga útján, majd jön a pofára esés. Történik valami, valami amiről soha, senki nem szólt. Egy videó, könyv vagy szakmabeli sem figyelmeztetett.
A fotózás veszélyes!
Amíg az ember esküvőket fotóz, családi képeket készít viszonylag ritkán kerül életveszélyes helyzetekbe, (az esély persze mindig megvan rá, de mondhatjuk, hogy elenyésző).
Az egész történet egy igen kedves barátommal kezdődött, aki elhívott otthonába, hogy ugyan már készítsek néhány fényképet. A család nagy részével ekkor találkoztam először. Hihetetlen kedvesek és vendégszeretők. Annyi finomsággal vártak, mintha lakodalomra készültek volna.
(A megannyi harapnivaló közül a puncsos szelet volt a kedvencem, amit Kati néninek ezúton is nagyon köszönök.)
Egy szép nyári napon érkeztem Rácalmásra a családi fészekbe, ahol még nem is sejtettem mi vár rám. Miután a rengeteg süteménytől eltelve rátértünk volna a fotózásra döbbentem csak rá, hogy ez az egész egy csapda.
A hátsó kertben ugyanis valamilyen furmányos oknál fogva fenevadak százait (nyolcat) rejtettek el, akik mind arra vártak, hogy szétcincáljanak. Szóval immár jóllakottan, kalóriadús táplálékot jelentettem az összes vadállatnak, akik vágyakozva nézték, mikor lépek be hozzájuk. Mielőtt azonban ezt megtehettem volna, egy mesébe illő teremtmény állta utamat, feltett három kérdést, majd tovább engedett a végzetem felé.
A kapu becsukódik mögöttem, az aréna homokja izzik a talpam alatt, a vérben forgó szemek baljósan csillognak, a halálos morgás pedig a vasárnap reggeli sarokcsiszoló hangjaként töri meg a Fejér megyei idill csendjét. Egyesével engedik rám őket, de mit sem számít, esélyem sincs.
A fotózás veszélyes!
Verejtéktől csúszós kezemben egyetlen fegyverem. Borotvaéles fogak ezrei pedig csak azt várják, hogy belém mélyesszék őket, hogy megkaparintsanak egy darabot a jóllakott fenekemből. Szemben állunk egymással. Már csak mi vagyunk. A fenevad meg én.
Mindketten mozdulatlanul várjuk mi következik. Ekkor valami történik, valami megmozdul. A fenevad egyik lába elemelkedik a földről. Mélyen a szemembe néz, majd egyik láb a másik után, elkezd rohanni. Felém! Nyíl egyenesen, mintha nem lenne más.
A fotózás veszélyes!
Gyorsan térdre ereszkedem. Eljött az idő.
Kezem célzásra emelem, a fenevad nem tágít...
Az érzékeim kiélesednek, ujjam a ravaszon, a fenevad fogain megcsillan a napfény...
Nincs választásom. Megmozdul az ujjam!
Ez az, megvan! -gondoltam magamban.
Majd mire észbe kapok, már meg is ragadott a végzet és minden egyes fogával belém mar. Az összes izmával azon van, hogy szét tépjen. Nincs menekvés.
Borotvaéles fogait -először ravaszul megbénítva- a lábamba mélyeszti, majd tehetetlenül várva a sorsom, a további végtagjaim kerülnek sorra...
A fotózás veszélyes! Ez itt a vég!
És ez a rövid története, hogyan téptek apró darabokra...
Azóta szerencsére már jobban vagyok!
Ők, a vérengző fenevadak egyébként a von Ralmashof kennel akik Speedy von der Winterschal és Hodor vom Leester-Wasserfall királyi nászából születtek. Akik felnőve már messze nem lesznek ennyire veszélyesek. Ledobva a cukiság megtévesztő álcáját már tisztes távolból tekintélyt parancsolnak majd és amint elég nagyok és ügyesek, jelentős részük a rendet fogja őrizni.
Hihetetlen csak belegondolni is, de megfelelő kiképzés mellett ez a kis lógófülű szőrcsomó eltűnt embereket fog keresni, illegális szerek után kutat és hidd el, ha elsőre nem is úgy tűnik, sikerrel fog járni!
Nem lehet minden nap esküvőt fotózni, nem csinál az ember minden délután családi képeket, néha kell egy kis adrenalin.